A következő posztom öcsém tudtával és engedélyével készült, valamint neki és minden twitteres követőmnek és ismerősömnek ajánlom, annak is, aki már rég nem az..
Ülök a kis fotelemben, eszegetem a pizzát, utána kacsingat rám a dobozból a ribizlis túrótorta, az egészet leöblítem Amaretto meggyes teával. Erre mondják azt, hogy “tudsz élni!” Igen. Van benne valami. Megélni az ízeket, örülni neki, élvezni..ahogy az életet, úgy az ízeket is élvezni tudni kell. Nem csak azért enni, mert muszáj. Hanem azért is mert örömünk is van benne.
Elmesélnék pár történetet. Hogy szerintem mit is jelent az a fogalom, hogy “élni”.
Amikor jelentkeztem siklóernyőzni, életem egyik nagy vágyához kerültem közel. Nevezetesen a repüléshez, azon belül is az ejtőernyőzéshez. Tudom, hogy nem ugyanaz, de aki próbálta már az tudja, hogy vannak benne hasonlóságok. Beültünk a terembe “eligazításra”, olyan volt ez mint egy nyílt nap és szájtátva nézte az ember, amit a képernyőn a sportolók műveltek. Sosem felejtem el azt a remegést, ahogy egyszer csak a sokadik nekifutás és próbálkozás után azt vettem észre, hogy a lábam valami fura okból elvesztette a talajt és hirtelen a levegőben voltam. Még kapálóztam kicsit tátott szájjal, és nem tudtam eldönteni, hogy ujjongjak vagy befossak 
Az első repülésem végig remegtem, először azért mert levegőben voltam, azután meg azért, mert tudtam most jön a leszállás, és ha valamit nem csinálok jól, akkor ott csúnya esés várható..és az a nyomorult föld meg csak közeledett, hiába szerettem volna még késleltetni..nem maradt választásom, előre dőltem a hevederben és felkészültem arra, amire nehéz. Le is szálltam szerencsésen, nem is kellett sokat szaladnom. De azt a lábremegést ami az egész úton elkísért, és leszállás után is tartott, minimum fél órát..az nagyon nem volt egyszerű:) Mégis boldog voltam. Határtalanul. Amikor erre gondolok, akkor tudom, hogy egy életre szóló élményt szereztem ott. Most is hiányzik a repülés. Természetesen nem ez volt az egyetlen, csak ez volt az első 
A másodikon már sikerült közelebbről is megismerkednem az anyafölddel, és egy hétig nehezen jártam. Az idők során volt még pár elrontott startom is, de ez hozzátartozik
A következő történetem a föld és az ég közé viszi el az olvasót. Ugyanezzel a csapattal jártunk elég sokfelé, velük ismerkedhettem meg egy másik sportággal is. Elmentünk Csobánkára és felsétáltunk a sziklákhoz. Oktatóm kinézett magának egy barátságos 5+ -os sziklát, nekem kezdetnek egy 4est. Megkaptam a hevedert, egy sisakot és usgyi. A legelső sziklánál még a saját jó kis kopott talpú cipőmmel estem neki, mondván, hogy “biztos jó lesz az”. Nem volt jó. Mint ha egy jéghegyet próbáltam volna megmászni, melynek minden része tükörsima. Erre nagyjából az út felénél kellett rájönnöm, ahol kezdett fáradni a kezem, mivel addig főként karból húztam fel magam. Senkinek nem kívánom azokat a hangokat, amik a tépőzáras hevederből jöttek, miszerint úgy nézett ki, hogy minden pillanatban szétnyílik rajtam (persze, azért nem olyan egyszerű az, de azok a hangok akkor sem voltak túl megnyugtatóak). Az utolsó pár méteren gyakorlatilag úgy húztak fel, annyira nem volt már erőm felkapaszkodni. A srác trükkösen mindig emelt rajtam pár centit a karabinerrel, hogy vágjon ott lent, meg szorítson és ezzel ösztökélt, hogy feljussak. Megcsináltam. felmásztam és körbenéztem. Lihegve és remegő karokkal- lábakkal a fáradságtól, de diadalittasan. Nagyon szép látvány volt A lejövetel egy külön történet volt, nagyjából a harmadik alkalommal voltam ott, mire sikerült úgy leereszkednem, ahogy azt akár elsőre is kellett volna. Nagyon bénának éreztem magam, de mindenki dicsért. Ők is elkezdték valahogy. Peti az egyik srác, nagyon sokáig még saját cipőben mászott Nagyjából a harmadik alkalommal volt, hogy a partnerem aki biztosított, ő mindig egészen lazán hagyta a kötelemet, én meg mentem felfelé, mint akit puskából lőttek ki. Egyszer csak az egyik kiszögellés, amit megfogtam megszűnt létezni és a kezemmel együtt elvált a sziklától. Csodálkozó tekintetemtől kísérve zuhantam egy olyan 1 max 2 métert, mire is a srác már megfogott lent, de azért a vérnyomásommal semmi gond nem volt akkor..időm se volt kétségbeesni, meg addigra megtanultam bízni a partneremben. Muszáj volt, rá kellett bíznom az életem. Apró horzsolásokkal megúsztam, utána a biztosítóm is szorosabbra fűzte a kötelet, én meg visszavettem a tempóból. Jó lecke volt, mégis szintén felejthetetlen élmények közé sorolnám.
Olyan 5-6éve a nyaramból 2 hetet egy görögországi kis félszigeten töltöttem, ott is egy Parga nevű kis halászfaluban. Bár az exemmel sikeresen végig veszekedtünk kb a felét, mégis felejthetetlen élmény volt. Meg is fogadtam, hogy oda még vissza megyek valakivel, akit szeretek is. A strandok vizéből beljebb úszva a nyílt vizekre, ami talán már a tengerhez tartozik, nem kell túl messzire lemerülnie az embernek, hogy egy egészen különleges világ táruljon fel előtte. Én a kezdetleges búvárfelszerelésemmel olyan 10-15 méterre mehettem le maximum, de már ott számomra nagyon különleges halakat, apróbb rákokat, tengeri csillagokat figyelhettem, simogathattam meg. Voltak olyan napok, amikor a fürdőzésre, pihenésre szánt idő 80%-át is a víz alatt töltöttem. Szintén a felejthetetlen élmények közé tudom sorolni. A tengeri sünökkel való találkozást is Érdekességképpen megosztom azt is, mikor egy kíváncsi siheder polip jött oda ismerkedni hozzám, egész pontosan a lábaimmal. Csórikám tuti jobban megijedt mint én, mert olyan tintafelhőt eregetve menekült a helyszínről, de én addigra már nőket megszégyenítő visítással vágtattam ki a partra :$ Később volt alkalmunk megismerkedni, egy görög horgász speciális csalival kifogta, de megkértem, hogy engedje vissza. Így is tett.
Még jó pár éve egy ismerősömmel, aki akkor volt egyetemista, jelentkeztünk latin társas táncra. Andreának hívták, hosszú szőke haj, égszínkék szemek, sudár alkat, mindig mosolygott és a szemei is kacagtak..imádtam Alacsonyabb volt nálam, és nagyon szerette a latin táncokat, szóval ideális partner volt. Dacára a rengeteg nyári tábornak ami gyerekkoromban számomra énekléssel és tánccal telt, az idők során felszedtem egy jó adag gátlásosságot, így ilyen előtörténet után is ez nekem különösen nagy kihívás volt. De hát a hölgyekért mindent ugye.. Az első alkalom számomra megsemmisítő volt. Annyira görcsben voltam, hogy a tánctanár félreállított és míg mindenki gyakorolt, nekem 500x(!!) kellett elgyakorolnom a chachacha alaplépésit, hogy még álmomból felkelve is tudjam. A harmadik-negyedik alkalommal azután szép lassan kezdett kinyílni újra a tánc világa és már nem a lépéseket kellett memorizálnom, csak a zene ritmusára és a partnerem szemére és testére koncentrálni. Van egy olyan mondás, hogy a tánc a vízszintes vágyak függőleges kifejezése. Ez maximálisan igaz. Ahogy a partnered vállát/derekát megfogod, a szemébe nézel, tested hozzá simul..aki nem próbálta annak ajánlom. Rengeteg nő szokott megfordulni ilyen helyeken. Sokszor volt partnercsere is, némelyik nő azt hittem, hogy ott a parketten kap szét..:$
Elég későn ébredtem rá, hogy mit is jelent nekem a zene. Azt tudtam, hogy az életem része, de a hangszerekkel kvázi semmilyen élményem nem volt, pedig imádom őket. Főleg a zongorát. (Meg a gitárt és a dobot meg a..) Mikor az egyik kollégám ismerőséről megtudtam, hogy templomba járt orgonálni, és van otthon zongorája és zenebuzi (meg hangfalbuzi meg fegyverbuzi, meg…), akkor ott könyörögtem egy sort neki, hogy kérdezze meg, nincs-e kedve pár órát adni nekem. Sokáig tartott, de a nagy találkozó végül összejött, nagyon jól összebarátkoztunk, gyakori vendég voltam náluk. Mikor játszott, mindig szájtátva hallgattam. A zeneesztéták biztos számos kifogásolni valót találtak volna benne, de számomra ahogy Chopint játszotta, Ő volt az isten Nagyon tudott zongorázni, de türelme és tanítási készsége nem sok volt, így a szolfézst és mindent elegánsan átugrottuk, és jöttek az egyszerűbb, könnyebb darabok. Több mint egy éve nem ültem zongoránál, de némi gyakorlás után bármikor eljátszanám Haydn Little Serenade-ját vagy a Für Elise nagy részét Szédületesen jó érzés leülni a zongora elé a kezeim végigsimítani a billentyűkön (neki elektromos yamaha zongorája volt, így a billentyűk is műanyagból voltak, de volt szerencsém bécsi páncéltőkés zongora előtt is ülni..), és hagyni, hogy a dallamok uralják az agyat. Sosem fogom tudni ezt Ákosnak megköszönni
Végül, de nem utolsósorban a közelmúlt és a most eseményeiből csemegézve. Mióta a twitteres közösségbe járok számos programon vehettem és vettem részt nekik köszönhetően. Gondoljunk csak a “belsőkör” által szervezett lasertages harcokra, ahol nagyszerűeket lehetett csatázni, mazsom általi paintball meccsre, Istvánékkal a soundon tolni szét az arcunk, Anettel, Istvánnal, Zsevivel meg a tősgyökeres koncertre járókkal óriásiakat bulizni a Kesh, Punnany Massif, Óriás, Plutó, meg a kitudja még milyen koncertekre, rekedtre ordítva a torkunk énekelni az ismerős szövegeket..pár jobban sikerült twittertalira..a sort estig folytathatnám.
Hogy miért írtam le mindezt? Ma is ahogy mostanában gyakran találkoztam az öcsémmel, sétáltunk egyet, beültünk teázgatni és meséltünk mindketten a dolgainkról. Tudni kell, hogy nem sokkal van túl a felnőtté váláson, és az élete elég problémás, de nem teljesen úgy ahogy a tinédzsereké általában. Hátránynak gondolom, hogy anyukám félig.meddig burokban nevelte, nehezen éli meg a változásokat. Most egy olyan lányért van oda meg vissza, akivel mikor járt, az járt a fejében, hogy melyik nap is szakítsanak? A lány amúgy jószívű, de én speciel nem látok benne semmit. Persze az egy dolog. Az viszont nem, hogy nagyjából annyi esze lehet, mint egy marék lepkének. Mert öcsém küldött neki egy gáláns ajándékot (virág, képeslap kombó és benne egy üzenetet, amiben nem igazán burkoltan, de elbúcsúzott tőle, megköszönte az együtt töltött időt, stb) A csaj reakciója: “jujj, de cuki! Meg sem érdemlem.(hát nem b+..). És ezért a csajért, eldobta a tanulást, közelebbi ismeretséget kötött a gyógyszerekkel, (szerencsére úgy néz ki, hogy csak futó kapcsolatot), és az alkohollal is lenyomott pár kört kéz a kézben. Anyukám persze szétesett, ahogy kicsit a család is, öcsémről nem is beszélve. Tudja ő is, hogy nem helyes amit tesz. Mégis képtelen váltani. Mert egyszerűen fogalma sincs, mit jelent az, hogy élni. Hiába is próbálom mutatni neki. Mindenki tudja, ezt nem mutatni, érezni kell. Hazamegy, nézi a filmjeit vagy azt se, nagyjából addig örül,míg a csajjal találkozik, aki ilyen se veled se nélküledbe rakta az egészet, mert újrakezdeni nem akarja, de elengedni se öcsémet. Ez így kényelmes neki. Nekem meg más lenne az, de inkább azt nem osztom meg a tisztelt olvasókkal. Ahogy elnézem a lánynak se nagyon fogalma mit jelent az, hogy élni vagy mi a boldogság igazán. Nem elég csücsöríteni, meg pucsítani a képeken, meg cigizni meg inni, meg a tököm tudja mi.. Szeretem öcsém, természetesen. Mégsem tudok a helyzettel mit kezdeni. Amíg Ő nem akar váltani, amíg nem tudja, nem érzi milyen dolgok vannak még az életben, addig marad a saját maga által generált rémtörténetében. Régen jó tanuló volt, voltak céljai, de sosem élt. Nem tudja, mit jelent egy jó zenét hallgatni. Amikor hallgatod és már mozdul a láb, fordul a csípő..amikor a napsütéstől is jó kedved lesz. Pedig vannak barátai, szórakozni is szokott. Mégis..mintha egy teljesen más világ lenne. Nem tudom milyen lehet az ő világa, csak azt tudom, hogy én így nem tudnék élni. Az életnek kell, hogy legyen mélysége, magassága, színe és íze..különben már rég halottak vagyunk. Ő meg nem tudja, én hogy élhetek így. Sokáig csak azt látta, hogy midig más dologért lelkesedek és ölök bele hihetetlen összegeket..mégse jutok sehová. Vagy mégis? Igen, az itt felsorolt dolgokkal szerintem tudom ezt bizonyítani. Lehetett volna még annyi mindent felsorolni, de csak a leglényegesebbeket próbáltam.
Amiért belevettem mindenkit névvel, nyíltan: szeretném megköszönni azt a rengeteg jót amit kaptam, sajnos volt ami csak átmeneti volt, hogy miért azt nem tudom, lehet, hogy az előző posztban taglalt dolgok miatt, vagy a pofám..már lassan megtanulom, hogy válaszok nem mindig lesznek. Pedig jó lenne..de nem mindenki működik úgy, ahogy én. Ezzel a felsorolással, azt a korszakot, azt a részt lezártam és ezzel állítok neki emléket és köszönöm meg. Fogalmam sincs mi következik most, de bízom benne, hogy egy másik korszak. Nem lesz ugyanolyan, mint az előző, lehet, hogy rosszabb, lehet, hogy jobb..mindenképpen más. Az én feladatom lesz jobbá tenni.
Még rengeteg célom/vágyam van amit meg szeretnék valósítani, de úgy érzem, hogy ha holnap bekopogna a kaszás, és azt mondaná, hogy ideje indulni..akkor boldogan mennék, mert tudom, hogy eddig sem éltem hiába.
És Te? ÉLSZ vagy csak LÉTEZEL?
