Nem tudom mi lelt, hogy újra ide írok. Talán egy kis bűntudat is az oka, hogy vannak személyek akiknek évek óta ígérek némi “updatet” az életemről, de megmondom őszintén, nem tudtam rávenni magam, hogy ezt megtegyem. Részben mert hiszem, illetve hittem, hogy senkit sem érdekel, de a valóság az az volt, hogy évekig(!) volt aki visszalátogatott ide, a statok nem hazudnak. Volt aki hónapokig minden egyes nap megnézte az oldalt évek múlva is, hogy ide írtam. Nem is tudtam mire vélni, de nagyon megható volt, hogy valaki ennyire kíváncsi volt rám.
Miután mindenki sikeresen eltűnt innen, maximum csak az olvassa vagy fogja olvasni ezt, akit érdekel vagy ide téved 🙂 Nincs szándékomban újra feléleszteni és gyakorivá tenni az írásokat, mert nincs mondanivalóm. Vannak dolgok a fejemben amiket szívesen kiírnék persze, de akárhányszor oda jutok..inkább hagyom.
Na, akkor a lényeg. Mi is történt az elmúlt években?
Munkahelyet váltottam. Igazából ezzel együtt életet váltottam és 10 év után otthagytam azt a céget, ami már rég nem az életem volt, csak a nyomorom. Nem volt egyszerű, de nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy így alakult, persze tettem is érte, a szerencse önmagában kevés lett volna.
Informatikus lettem, ami mindig is az álmom volt. Szépen haladok felfelé a “ranglétrán”, nincs okom panaszra 🙂
Viszont aludni azóta sem tudok normálisan, most értem meg arra, hogy meguntam a “mozit” minden éjjel a fejemben és inkább leszedálom magam kicsit, mert az agyam a legfontosabb “kenyérkereső testrészem” 🙂
Volt egyszer velem egy interjú, ahhoz készült a folytatás, ami végül nem jelent meg. Ott sok mindent elmondtam, beszéltem arról is, hogy mi volt ez a nagy külföld téma. Hogy megyek, majd végül nem.
Továbbra sem érzem úgy, hogy bárkinek is magyarázkodnom kellene, de azért valamit talán illik mégis mondani erről. A válasz zanzásítva, hogy nem jött össze. Ahogy közeledett az idő, mindenki kihátrált, aki addig azzal kecsegtetett, hogy segít, a bkv-s fizuból nem volt elég önerő és az angol tudásom sem volt kielégítő. Dióhéjban ennyi.
Mivel nem történt meg, így nem is tapasztaltam meg, hogy milyen lenne. Pont ezért még mindig tervben van, csak egészen más megközelítéssel, mint eddig. Most hogy végre azt csinálom amit szeretek, nem fogok kimenni járművezetőnek, mosogatónak vagy felszolgálónak, hogy onnan újra kezdjem építeni az egészet. Annál azért jobb dolgom van most itt, bár nagyon nem tetszik ami itt folyik az országban és egyre jobban aggaszt is a dolog.
A másik lényeges dolog, hogy másfél év szünet után visszatértem a twitterre, mert akkoriban írtam játékcikkeket és a team úgy volt vele, hogy vihetném a twitter csatornát és majd népszerűsítem az oldalt, de végül maradtam a saját kis vonalamon.. Nem csinnadrattával, nem folytattam ott ahol eddig, és többet nem is lesz olyan fontos ez az egész, mint anno volt. Ha erről beszélek akkor mindig lesz bennem egy keserű érzés, és nem is ok nélkül. Nem bántam meg, hogy eljöttem onnan és tartottam szünetet, de azt igen, hogy nagyon ki tudtak kezdeni emberek, szépen hátulról és ok nélkül. Mint mindennek, annak az időszaknak is voltak nagyon jó pillanatai amiket valahol néha visszasírok, de akkor sem bántam meg, hogy így alakult, és többet nem is lesz olyan platform szerintem, ahol ennyire intenzíven jelen lennék. Mondjuk néha érdekes látni, hogy kik kötöttek ki végül egymás mellett, összeházasodtak, család, miegymás. De senkit sem kerestem meg a régi körből, hogy felvegyem vele a kapcsolatot, egyedül 2 kivétel volt szakmai okokból, de mindkettő bőséges csalódás volt. Tanultam a dologból, valahol értem is az egészet és nem is fogok teperni azért, hogy bármit is visszahozzak ebből. Az élet erről szól, tovább kell lépni.
Fú, ez megint fránya bölcsen hangzott. A halálom ez, épp eleget cseszegettek miatta. Látszik, hogy sosem leszek képes normálisan írni, ezért is hagytam abba a blogolást is. Annyi világmegváltó van, minek legyen még eggyel több? Azóta már cikkeket sem írok, csak játszom. Elfogadtam, hogy maradok gamer és a játék ugyanúgy az életem része marad, mint az IT.
Abba is hagyom az írást, ennyi is bőven elég volt 🙂
“Régen nem írtam ide semmit. Talán, hogy ha angolozás közben nem ugrik fel a telefonomon egy wordpress notification, hogy “kik látták a blogod”, akkor eszembe sem jut. Valamint, hogy ha nem látok ott egy új nevet, aki valahonnan ide tévedt és akinek a blogjába beleolvasva nekem is megjött a kedvem ahhoz, hogy leírjak pár gondolatot. A sok ha.. nem hiszek a véletlenekben, de ugyanakkor nem látom az értelmét sem ennek (most legalábbis). Viszont ezzel már kevesebbet törődöm, azt csinálom amit épp gondolok.
Szóval változtam. Illetve ez nem kijelenthető. Nem olyan mint egy elszakadt kesztyű, amit megvarrsz és azt mondod, “kész van, megcsináltam”.
Ez egy folyamat, és valahol tartok benne. Rájöttem dolgokra és rá jövök folyamatosan. Emésztgetem, vizsgálom és próbálom másképp. Na de mik is ezek a dolgok?
– Valamennyire kezdek magamra találni. Szerintem ez jó. Ma örülni tudtam a hóesésnek és a fújó szélnek is, pedig sokaknak semmi öröm sincs benne. Átrendeztem a szobám, volt bútorcsere is minimálisan, de hatalmas helyem lett, sokkal alkalmasabb arra, hogy bármit is kezdjek ott (edzeni pl), lesznek képek a falon és lesz szőnyeg is. Élhetőbb lett és kevésbé emlékeztet arra a szobára, amikor nem egyedül éltem itt.
– A blogbejegyzéseim bő 70%át elrejtettem. Több okból is. Nem igazán érzem aktuálisnak, de ez talán a legkisebb ok. A főbb ok egyik része, hogy a szakítás után darabokra törtem. Elkezdtem kiszedegetni a csontvázakat a szekrényből, és most nem nagyon tudok hinni abban amit leírtam. Illetve azért valamennyire már újra tudok, de mégis hiteltelennek érezném magam, hogy ha ezek alapján viszonyulna most hozzám bárki. A legfontosabb, hogy nagyon harcolok az érzéssel, hogy tudok dolgokat és hogy megmondjam másoknak, hogy mit is kéne csinálni. Szerencsére egyre többször sikerül. És ezek a blogbejegyzések részben ezt tartalmazták. Mert lehet, hogy tudok dolgokat de az is lehet, hogy csak azt hiszem, hogy tudok dolgokat. Hiszen itt az a veszély is fennáll, hogy ha azt gondolod, hogy te tudod a tutit, hogy másoknak is ezt akarod átadni. Nem kell, felesleges. Sokkal fontosabb lett volna megtanulni elfogadni a másikat, mint azt hinni, hogy én tudok valamit és ez alapján irányítani az életet. Hiába a jó szándék vezérelt. Tudom, hogy a pokolba vezető út is azzal van kikövezve. És meg is tapasztaltam. Persze néha van, hogy kérnek tanácsot, azoknak az embereknek igyekszem segíteni, hogy ha időm/energiám is engedi. Meg persze, hogy ha értelmét is látom.
– Van egy jó barátom aki segít nekem most ezt az időszakot átvészelni és hogy újra megtaláljam önmagam, ami szinte teljesen eltűnt az elmúlt 3 év alatt (mások szerint is). Sokat beszélgetünk, inkább neki írom a gondolataim, mint ide. Ez most inkább csak egy helyzetjelentés, hogy létezem és újra élni is fogok.
– Bár alapvetően nyíltan állok a dolgokhoz, vannak témák amikről most mégsem szívesen beszélgetek, maximum az előbb említett emberrel. Ilyen a volt barátnőm is. Rá gondolva valami eszméletlenül nagy fájdalom van bennem, ami még biztos egy idő, mire valahogy elmúlik. Igyekszem ritkán gondolni rá és barátkozni a gondolatokkal, amik meglepnek, tudomásul venni a fájdalmasabbnál fájdalmasabb felismeréseket, levonni belőle a tapasztalatot és próbálni változtatni. Néha álmodom vele, vagy más hasonló gondolatokat (ma például úgy keltem, hogy azt álmodtam szerelmes vagyok) ilyenkor elég nyomott a hangulatom, de igyekszem magamhoz térni. Persze nyitott vagyok mások felé is, de mégis azt érzem, hogy ezt az időszakot jobb most egyedül megélnem. Valószínűleg az is segít ebben, hogy a visszajelzések sem nagyon mutatnak mást (ha vannak egyáltalán).
– Vannak dolgok amikben sokkal magabiztosabb és eltökéltebb lettem, ellenben vannak dolgok, amikben elbizonytalanodtam. Végre egyre magabiztosabban állok a munkahely váltás elé és körvonalazódik a további útvonal is, viszont az eddigi már-már fanatikusan “külföldre akarok menni” érzés lecsökkent. Több okból is, amiből az egyik az, hogy ha tehetem más minősítésben más munkát végeznék kint, mint amit a nagy többség választ. A másik, ami több mint valószínűleg a volt barátnőm hatása is, hogy próbálok fejben itthon is boldogulni, megtalálni a boldogulásom ebben a kicsit zavaros és kiszámíthatatlan időszakban is. Azonban ahogy ma elmerengtem a dolgokon, megint kezdem érezni, hogy elő kell vennem a terveket újra, mert csak akkor lesz összehasonlítási alapom arra, hogy mi van itt és ezt hogy élem meg, hogy ha megtapasztaltam mást is. Valamint most nem úgy érzem, hogy bárki is várna rám itt..Szerencsére az angol nagyon jól megy és egyre inkább közel a cél, amit el szeretnék érni. Szóval ahogy befejeztem az írást, megyek is vissza tanulni.”
Nagyon nehezen vettem rá magam, hogy megírjam ezt a posztot. Közben ahogy végig gondolom, hogy mit szeretnék írni, elöntenek az emlékek és egy kicsit rossz kedvem van. De ez a velejárója, tudom, hogy ha ezen túl leszek, akkor újra el fog múlni. De én ilyen vagyok. Ha valamit szeretnék lezárni, akkor általában kiírom magamból. Ez megfelel ilyen búcsúféleségnek is, segít, hogy én is képes legyek lezárni magamban és továbblépjek.
Szóval a címben szereplő kérdésre az egyszerű válasz az, hogy semmi.
De tényleg. Már több mint öt éve ebben a közösségben vagyok, itt voltam mindig a legaktívabb, több száz embert ismertem meg/találkoztam velük/kerültünk (akármilyen) kapcsolatba is innen. Sokak szemében ez akár igazi siker sztori is lehetne 🙂
Viszont az eredeti elképzelés sosem valósult meg igazán, hogy tartós baráti kapcsolatokat építsek ki, amiket IRL lehet tovább ápolni.
Persze az ok bennem keresendő és a felhasználói szokások illetve célok különbözőségében. Valahogy úgy vettem észre, hogy a magyar twitter közösség legfőbb össze tartó ereje az, amit általában a mi népünk sajátosságának tekintenek. Ez pedig a panaszkodás, a sírás. Mikor először emeltem fel a hangom a “hatefo” hashtag ellen (a mögötte megbúvó panaszáradat miatt, aminek többnyire csak az az alapja, hogy iskolába/dolgozni kell menni), már akkor sejthető volt, hogy nem leszek túl népszerű.
Nagyon sok emberrel beszélgettem már, és sokszor az volt az érzésem, hogy ezek nem is szívből jövő “nyígások” hanem inkább ilyen “kötelező jellegű” dolgok, hogy a közösség tagjának érezze magát valaki.
És szerintem ennek folyománya lett az, hogy ahogy jöttek és jöttek az újak, ez lett nekik a követendő példa. Akik között van aki már úgy szerez minél több követőt, hogy éjjel-nappal mindenért sír, egy részük pláne úgy, hogy nem is gondolja komolyan, az számomra nagyon kiakasztó. Szóval van az a kategória, aki pusztán azért csinálja ezt, hogy többen kövessék.
Azután vannak azok akik már az elején közlik, hogy számukra a twitter pusztán az a platform ahol végre kiadhatják magukból a frusztrációt/bármilyen negatív érzéseket. Ezen felhasználók száma is megszaporodott az utóbbi időben. Vagy vannak átfedések. Van aki néha azért sír, mert mindig ezt teszi, máskor meg oka is van rá.
Ott a harmadik kategória akik viszont ezek hatására változnak fokozatosan és a végén azonosulnak ezekkel a dolgokkal, főleg mivel nagyon más nincs is a timelineban. Közéjük tartozom én is. Azért sem lehetett ezt azzal megoldani, hogy váltsak követőket, mert vannak emberek akiket nagyon kedvelek, mégis az idők során ugyanúgy kezdtek el viselkedni, mint mások. (Tömegpszichózis tipikus esete) Mindenkit meg nem követhetek ki, akkor nincs az egésznek semmi értelme. Az idők során nagyon sok társaságban jártam, sok mindent láttam (a teljesség és a részletesség igénye nélkül):
– mindenki az asztalra teszi a telefonját és 1-2-3..egyszerre nyom unfollowt egy adott személyre, majd utána örül magának
– széttrollkodjuk egymás találkozóját (eleve gáz ez a “vele nem barátkozom, de ha te barátkozni akarsz vele, akkor menj te is oda hozzá, de ide ne..” hozzáállás)
– amikor csak azért barátkoznak ismerkednek veled mert xy ismerőse vagy, de amúgy normális esetben észre sem vennének
– sírsz, hogy nem szeret senki, de azokkal az emberekkel akik szeretnének megismerni, csak szórakozol, utána meg megint megy a sírás, hogy senki sem szeret és senki sem kíváncsi rád
..és a sort a végtelenségig lehetne folytatni
Persze ezek nem csak a twitter “velejárói” hanem bármilyen “szosölmédia” platform velejárója, hiszen az emberek felhasználási szokásai nagyon különbözőek.
Valamint van a negyedik csoport, akik nem tartoznak bele egyikbe se, de ők :
– nagyon kevesen vannak
– többnyire el is menekülnek innen (vagy legalább is egyre ritkábban írnak)
Szóval sajnos nem elég erős mag ahhoz, hogy érdemes legyen maradni.
Különösen rossz, hogy sok embert nagyon szeretnék megismerni vagy akár szerettem is(szeretném is), hogy ha nem a fent leírt módokon használná ezt a helyet.
Alapvetően pozitív ember vagyok, sőt inkább idealista, de ezek a negatív dolgok az idők során nagyon sokszor le tudtak húzni. Így fordult elő számtalanszor velem a “bort iszom, vizet prédikálok” tipikus esete is. Most is, túl vagyok egy szakításon az életem picit romokban, de nem a romokon kesergek, hanem próbálom élvezni az életet, megtalálni önmagam, felépíteni magam újra n+1.-re is.
Szóval néha nagyon elkeseredem, de ilyenkor gyorsan berakok valami vidámabb zenét, gondolok más dolgokra, foglalkozom más dolgokkal és szép lassan újra minden jobb lesz. Vannak céljaim, tanulok és küzdöm értük és minden nehézség ellenére is a legnagyobb vágyam napok óta, hogy dobjak pár szaltót örömömben (hogy képes vagyok rá). Eszméletlen nagy bennem az élni akarás (minden rossz ellenére ami történt eddig velem), de nagyon le lehet engem is húzni, annyira, hogy akár azon gondolkodjam, hogy a következő vonat elé fekszem és hagyjon mindenki békén. És ez a frusztráció ráragad mindenre, és csodálkozik az ember, hogy ha az élete szép lassan összeomlik.
Erre kiváló hely a twitter is. Mindig előtört belőlem a segítőkészség, hogy megoldjam mások problémáit vagy legalábbis segítsek benne, holott tudom, hogy ez nem az én feladatom. Ez eljutott arra a szintre az állandó sírások miatt, hogy legtöbbször csak unottan továbblapozok. Nekem olyasmi platformra van szükségem ahol akkor is tud valaki pozitív dolgokat írni, hogy ha nincs is rá feltétlenül oka, képeket, videókat nézni és megosztani amik szépek/vidámak/feltöltenek/motiválnak..stb
Én tudom, hogy nem lehet mindig mindenki fogpasztareklám, hogy mindenkinek vannak szar napjai, de pont az a lényeg, hogy ezt a frusztrációt ne toljuk ki másokra és mi is hamarabb úrrá legyünk rajta. Legalábbis szerintem. Szóval nekem szép lassan a legideálisabb terep a tumblr lett, mert sokkal kevesebb a sírás, azok az emberek ugyanis többnyire nem csak szavakban hanem minden témában negatívak, tehát nincs is értelme őket követni és számtalan olyan blogot/bejegyzést/témát találtam és találok ami számomra megfelelő és pont azt a hatást éri el amit szerettem volna. Persze az is igaz, hogy a szocializálódás esélye majdnem hogy 0, de hát sajnos ez van, valamit valamiért.
Így aki ezek után is szeretne követni az itt tudja megtenni: eszement.tumblr.com
Nem vagyok olyan aktív mint twitteren voltam, és talán nem is leszek sosem annyira már sehol, de ideje váltani. Olyan ez mint egy kapcsolat, ami már évek óta tart, és hosszú ideje egyre jobban érzed, hogy ki kéne belőle lépni, mert nem a jó irányba tart. Mert ez egy kicsit függés is, látod, hogy egyre romlik a helyzet, de még keresed a nosztalgiát benne meg azokat a dolgokat, amiktől még javulhatna a helyzet. Majd lassan be kell látnod, hogy már rég több benne a negatív, mint a pozitív. Szóval nem is a twitter változott meg igazán, hanem én. Vagy mint ahogy a leggyakoribb szakítós mondat hangzik, amit senki sem szeretne hallani: “Nem illünk egymáshoz”.
Persze nagyon sokan fognak hiányozni onnan, tengernyi emlékem gyűlt össze (negatív és pozitív egyaránt), lemaradok pár érdekes beszélgetésről és esetleges ajánlatokról, kapcsolati lehetőségekről. Köszönöm annak a több mint 1000 embernek/accnak/botnak, hogy kíváncsi volt a gondolataimra és követésre érdemesnek tartott 🙂 Valamint aki továbbra is kapcsolatban szeretne maradni velem, azt számos egyéb helyen megteheti (fb, viber, whatsapp,skype..and many-many more)
Amúgy néha lövöldözöm telefonnal pár képet. Nem nagy szám, de van akiknek tetszik. Ha érdekel: instagram.com/eszement
Mégis ezek után csak két dolgot sajnálok igazán. Az első, hogy így alakult. A második, hogy ezt nem léptem meg hamarabb.
Egy utolsó üzenet:
“You can do everything, What you want be,
What you want be, positive!” (Bár én a take helyett mindig “Think positive!”-ot hallok, nekem az jobban fekszik ) 🙂
Ez az írásom lassan 1 éves lesz, azt hiszem most már nem nagyon tudok mit hozzá tenni hónapok óta, ezért inkább most így marad. Majd egyszer lehet, hogy kiegészítem.
Figyelem! Ez az írás alkalmas arra, hogy elgondolkodtasson, összezavarjon embereket, ezáltal a nyugalom (időleges vagy tartós) elvesztése is előfordulhat! Az írásnak semmilyen más célja nincs, mint hogy elgondolkodtasson. Nem tudom a “megoldást”, a “tutit”, csak leírom a gondolataim tapasztalataim, amik teljesen szubjektívek, ellenben nem egyedülállóak. Mindig vannak és lesznek olyanok, akiknek nem szólnak ezek az írások, különböző okokból. Tisztában vagyok vele, hogy nem én találtam fel a spanyol viaszt, de a visszajelzések szerint mindig vannak akiket segítenek ezek az írások, ahogy engem is segítenek sokszor mások írásai is. Ezért csinálom. Akit zavarnak az itt leírtak, azok lapozzanak tovább. Köszönöm.
ALAPOK
Latin szó, jelentése: ÉN. Nagyon régóta “része” az életünknek, mégis nagyon keveset tudunk róla. Legfőképpen a pszichológia foglalkozik vele, meg az ezotéria. Nem véletlen, hiszen mindkét ágazatot a belső és az azzal kapcsolatos dolgok érdeklik. A pszichológia által lett ismert az egoista kifejezés, melynek (legfőbb) jelentése:önzőség. Freud más nézőpontból közelítette meg a dolgot és a szexualitással egybekötve vizsgálta. Bár nézetei, tézisei feltételezéseken alapulnak, máig senki sem cáfolta meg őket és nem kutattak mélyebben utána és így leginkább az Ő tanai a mérvadóak ebben a témában a pszichológia szempontjából.
Jung is foglalkozott vele elég sokat, selfnek nevezte el. Erről talán később részletesebben, azóta nem tudtam igazán belemélyedni a témába.
Bár jó páran foglalkoztak vele, valójában még mindig borzasztóan keveset tudunk róla. Pedig ugyanúgy lényünk része, csak éppen nem látható formában. Amit pedig nem lehet érzékekkel felfogni, arra a tudomány kevesebb figyelmet szentel. Erről nehéz beszélni/írni, mert vannak dolgok, amiknek a létezése akkor is tény, ha csak kevesen hisznek benne. Ezt egyszerűen csak érezni és tapasztalni lehet a jelenlétét.
Ki/mi az EGO?
Az egó egyes vélemények szerint egy önálló személyiség. Csak éppen alak nélkül. Szinte minden attól függ, hogy hogy viszonyulunk hozzá. Lehet akár az ellenségünk vagy egy másik személyiség is bennünk, mintha skizofrének lennénk. Pedig valójában csak nem értjük, vagy nem akarjuk érteni. Sokan az egót negatív jelzőkkel illetik. A köztudatban (lásd egoista) is főleg így ivódott be, hiszen általában akkor vesszük csak észre, hogy ha valami negatív visszajelzés ér.
Az egó feladata a védelmünk. Mindenkinek van egója és mindenkit a sajátja véd. Ez egy beépített védelem, kikapcsolni/megszüntetni nem lehet.
Ha az egót hasonlítani kéne valamihez, olyan mint egy bennünk és velünk élő kisgyerek. Akaratos. Mindent akar. Most, rögtön és azonnal 🙂
Minél jobb és teljesebb az önismeretünk és felismerjük a saját egónk, úgy van lehetőségünk megtanulni kezelni is. Mert meg kell tanulni kezelni, ahhoz, hogy bármit is elérjünk. Az ittlétünk célja a tanulás. Mindenkinek mást kell megtanulnia. Ebben a folyamatban az egónk lehet a barátunk, de akár az ellenségünk is. Ugyanis az emberi természet is olyan, hogy csak akkor tanul igazán (kivétel természetesen mindig van, de ahhoz egy szintet már el kell érni), ha rá van kényszerítve.
És mivel ahhoz, hogy az ember rá legyen kényszerítve a tanulásra, mindig történnie kell valaminek. Többnyire a negatív dolgok, amik igazán előrébb lökik ezt a szekeret, mert akkor kell az embernek igazán összekapnia magát. A negatív dolgok pedig általában a mi sérelmünkre történnek. Az egónk pedig ezt a jellemünktől függően éli meg, ha elég tudatosak vagyunk, akkor “meg tudjuk vele beszélni”, ellenkező esetben sokszor képtelen vagyunk ezt elfogadni, vagy nem katasztrófaként megélni, és ennek tudatában cselekszünk.
Az egót csak tudatosan lehet kezelni. Mert először fel kell ismerni, hogy egóból cselekszünk, utána megtanulni elfogadni ezt, és csak utána van lehetőségünk tenni ellene, megváltoztatni ezt a folyamatot.
Ha a végtelenségig le szeretnénk redukálni azt a kérdést, hogy mikor biztosan nem az egó által cselekszünk, akkor az az egy válasz lenne, hogy amikor szeretetből. Minden más esetben az egó ott van a dologban. Elmagyarázom, hogy miért.
Az egónk nem tesz különbséget az energiák típusa között. Csak az számít, hogy szerinte (és ezáltal szerintünk is) azt az energiát elveszik tőlünk vagy éppen mi kapjuk. Az egó “gyárilag” önző. Ha csak egóból cselekednénk mindig mindent csak magunknak akarnánk. Ahogy az emberek is különböző szinteken vannak, úgy az egójuk is velük együtt. Ez így nagyon sok mindenre választ ad a világ történéseivel kapcsolatban. Az az érzés, amit én a “valahová tartozás érzés”-ének definiáltam szintén ott motoszkál. Az egónk szemszögéből is csak jó, ha nem vagyunk egyedül (mert van aki szeret vagy kiszolgál vagy megoszthatunk vele valamit esetleg segítség..ez csak pár darab példa, de a többség igényét általában lefedi), így ő is “támogatja”, hogy ezért tegyünk valamit.
Fontos kijelenteni és ezzel együtt megkülönböztetni, hogy bár az egó egyéni, mégis már jó ideje létezik “közösségi egó” is. Mikor olyan emberek verődnek össze egy vagy több közös cél érdekében, ami (legalábbis egy darabig) összekovácsolja őket. Ez az egó így egyre nagyobb méreteket ölthet, így van egyéni/közösségi sőt nemzetiségi egó is. Erre példa az ami manapság is zajlik kis hazánkban Sokan elnyomottnak érzik magukat, pedig mi mennyivel szebbek/jobbak/okosabbak..stb vagyunk, mint más nemzetiségiek! És jelenleg a kormányunk politikája is leginkább erre épül. És ez nem a beilleszkedést segíti hanem inkább az elszeparálódást. Ugyanaz zajlik nagyban, mint ami kicsiben, pl egy kapcsolatban is zajlana..de a politikáról ennyit.
A közösségi egó ugyanilyen. Az összeverődöttek csoportja akármilyen okból másnak, legtöbbször különlegesebbnek érzi magát és a csoportban levőket, mint akik “kint rekedtek” és ennek természetesen hangot is ad(nak). Egó függő, hogy mennyiszer és milyen módon. A “kitaszítottak” egója viszont azért háborog, mert ezáltal, hogy ő nem került oda be máris rosszabbnak/csúnyábbnak/unalmasabbnak..stb érzi magát, attól függően, hogy mi az az indok vagy indokok sorozata, ami a másik csoportot összehozta. Sokszor ez odáig fajul, hogy a “kitaszítottak” egy része is hoz majd létre más csoportokat amibe vagy nem engedik be a másik csoport tagjait vagy épp ellenkezőleg az a cél, hogy valahogy mégis oda bekerülhessen.. mint az oviban. Mint említettem az egó alacsony szinten egy makacs és akaratos kisgyerek.
Természetesen amennyi rossz tulajdonságot tulajdonítunk az egónak, legalább annyi jót is lehet(ne). E sorok írója se különbözik semmitől az itt felsorolt tulajdonságokból. Annyi a különbség, hogy egyre többször ismerem fel és fogadom el, hogy egóból cselekszem/írok/mondok valamit és ezt igyekszem megváltoztatni azt, ahogy reagálok a dolgokra. Van, hogy az én lábam alól is kicsúszik a talaj (vagy legalábbis ezt érzem), ilyenkor nem vagyok képes mindig tudatosnak maradni, alacsonyabb szinten pedig csak az egó az úr..
Sokáig követtem el azt a hibát, hogy az egóra, mint rosszra gondoltam. Pedig az egó abszolút nem rossz. Csak foglalkozni kell vele. Szeretni. Megértetni, hogy a döntéseink jók lesznek nekünk. Kiegyezni vele. Az egó ellen felesleges harcolni. Nem lehet legyőzni. Saját magunkat nem lehet legyőzni, maximum időlegesen. Egyedül a kiegyezés marad. De ez már a tudatosság szintje. Szóval alacsonyabb szinten az egó hivatott megvédeni minket. A csalódásoktól, a veszteségektől. Az ő befolyásoltságának hatására alakítunk ki elképzeléseket véleményezünk/ítélkezünk másokról. Magasabb szinten viszont már komoly akadályt képez ahhoz, hogy feljebb jussunk és ha nem tanulunk meg vele kiegyezni, akár a saját életünkre is törhet. Magyarul saját magunk ellenségei leszünk. Elmagyarázom, hogy hogyan.
Sétálsz az utcán. Valaki beléd köt. Te felismerted, hogy ő ezt egóból teszi, mégis automatikusan akár (mert régen is ezt csináltad) visszaszólsz, vagy akár odamész, hogy “móresre tanítsd”. Ám ő meg kést ránt és máris egy következő szinten vagy a “tanulásban”. (meghalsz). Teremtett a gyilkosod egy karmát magának, mert az az energia amit tőled elvett, azt valamikor ő is oda fogja adni másnak (nem biztos, hogy önszántából) és az egótok mindkettőtöket megakadályozott a továbblépésben. Természetesen ez egy extrém példa, de sajnos nem annyira ritka, mint gondolnánk. Illetve az a rész talán, hogy az ember felfogja, hogy miért is történik, és mégis belemegy.
Szóval egy bizonyos szint felett már létfontosságú, hogy tudjuk mit miért cselekszünk mi vagy mások és hogy ezt hogy is kéne lereagálni. Ha nem szeretetből tesszük, nem fogunk feljebb jutni.
De térjünk vissza az energiákhoz. Említettem, hogy nem tesz különbséget, hogy milyen úton és milyen energiát kapunk. Ez 2 dolgot is azonnal megmagyaráz.
Az első, ami a világban történik. Egy olyan energia köré építettük fel a “civilizációt”, ami eléggé változékony és nem is éppen a legfontosabb a tanulásunk szempontjából, de erről majd egy másik posztban írok bővebben. Természetesen a pénzről beszélek. Valamint, hogy az emberek alacsonyabb szinten úgy viselkednek mint az áram. Az mindig a kisebb ellenállás felé megy. Mi meg mindig onnan szerzünk energiát, ahonnan a legkisebb az ellenállás. Azaz egymásból.
Ezt lehet pusztán kritizálással, jó tanácsokkal is elérni, de szélsőségesebb esetben átverés, fenyegetőzés vagy emberi élet kioltása is jöhet. És az egó szempontjából nem számít, hogy kitől veszi el azt az energiát.
Erre a legjobb példa az USA-ban jelenleg is zajló folyamatok. A fegyverhasználat és az azzal kapcsolatos vissza élések. Az egó mindkét oldalt. Ennyire egyszerűen működnek a sorozatgyilkosok. Tőlük energiát vettek el, ők meg visszaveszik. És számukra teljesen közömbös, hogy kitől és hogyan. Minden egyes tömeggyilkosnál kiderül, hogy kitaszítottak voltak az adott társadalmi csoportokból, esetlegesen a családi körülményeik se voltak ideálisak.
Ennek a legjobb szemléltetése ez a videóklip. Aki nem szereti az elektronikus zenét (dubstep), az halkítsa le, és csak magát a klipet nézze. A végén elhelyezett poéntól eltekintve abszolút jól megmutatja, hogy egy elnyomott ember, hogy “ébred tudatára” (pedig egyszerűen csak elszakad benne a cérna) és először csak a védekezésre koncentrál, majd a lehetőségeit fokozatosan felismerve megrészegül a lehetőségtől és kamatostól akarja visszaszerezni.
Szóval vissza egy kis időre az USA-hoz. Az egó által életre hívott fegyverkezés a visszájára fordult és kemény leckét kaptak és kapnak az ott élő emberek emiatt. Rajtuk áll, hogy az egójuk ellenük fordul-e (újabb fegyverkezések és lőni lassan mindenkire aki mozog, lásd tanárok felfegyverzése és hasonló dolgok) vagy a józan eszükre hallgatva korlátozzák a fegyverhasználatot és olyan intézkedéseket vezetnek be ami nem csak a jövőbeli fegyverszerzést nehezíti, hanem a megelőzésre is sokkal több figyelmet fordít. Ugyanis minden hasonló esemény azért történik, hogy megmutassa, hogy ott gond van és valamit egészen másképp kéne csinálni.
A másik ami szintén borítékolható már most, hogy 2013 az átverés éve lesz. Egész egyszerűen azért, mert ahogy a világban romlik a gazdasági helyzet és csúsznak lefelé az emberek, úgy tör belőlük elő a rengeteg elfojtott feszültség és agresszivitás, (egó), ami nem nézi, hogy kitől és mit vesz el, csak azt, hogy neki jobb legyen. Az ember alacsony szinten sokban hasonlít az állatokhoz, (hiszen elméletileg onnan “emelkedtünk” fel) és csak az erősebb (tudatosabb) marad életben.
Tudjátok van az a pont az életben, mikor az ember úgy érzi, hogy újra kell terveznie pár dolgot. Általában ahogy nézem egyre több ember életében van ilyen pont és egyre több ilyen alkalom van. Mikor valamin változtatni kell. Nem biztos, hogy nagyot, de valamit mindenképp. Ezt szimbolizálja a blog megújulása is. Az elmúlt bő 10 hónapban lassan de biztosan gyűlt a mondanivaló, majd szép lassan elpárolgott 🙂 De jöttek helyette újak. Most telt meg annyira a képzeletbeli pohár, hogy elérkezettnek láttam az időt, hogy újra firkantsak valamit. Azonban kicsit másképp, mint eddig.
Mióta az eszeme(n)t tudom (höhö) mindig is írtam valamit. Szóval már nagyon régóta írok. Naplóval kezdtem persze én is 20x éve, meg füzetlapokkal, meg ilyesmivel..ismerős ugye? 🙂 Azután átnyergeltem a webre és megváltozott az egész mondanivaló. Szerintem vízöntői mivoltom “átka” ez a folyamatos megújítási kísérlet a világgal szemben, amiből nagyon sokáig tartott lejjebb adnom. Ebben segített az a jó pár konfliktus is, amivel “tapasztaltabb” lettem útközben. Talán az is probléma, hogy ha az ember nem tudja eldönteni, hogy alapvetően kinek ír? A tömegeknek vagy önmagának? Mindig szerettem volna ezt 2:1ben megvalósítani, de azt hiszem ezt egyszerűen nem lehet. Csak akkor, hogy ha elég elszánt az ember és sikeresen állja a támadásokat is, ami viszont rám nem jellemző. Annyi felesleges háborúba és trollkodásba sikerült belecsöppennem azért, mert vállaltam a véleményem, hogy a végén feladtam. Nem a gondolataim. Van, amit nem lehet. Nekem mindig számított mások véleménye, csak nincs annyi energiám feleslegesen ami ahhoz kéne, hogy ezekből a csatákból jól jöjjek ki. Nem győztesen, mert olyan nincs. Csak sokan azt hiszik, hogy van és ezért is esnek neki mindenkinek akivel nem egyezik a véleményük. Én nem szeretném feltétlen táplálni az egójukat, arra van még elég lehetőségük máshol is.
Szóval egy kicsit váltok. Írom ami eszembe jut, cserében magamnak vagy annak aki idetéved esetleg. Nem fogom reklámozni, akármennyire is “nagy kinyilatkoztatásnak” érzem a dolgot. Biztos lesz olyan pillanatom, mikor újra megtenném, remélhetőleg már épp eleget kaptam ahhoz, hogy ilyenkor eszembe jusson, hogy nem kéne 😀
Ezért mindenhonnan leszedtem a blog címét (remélem) és bízom benne, hogy ha olvassa is valaki, akkor az főleg azért fogja tenni, mert valami “pluszt” ad neki. Ahogy eredeti szándékom is mindig ez volt. Volt olyan bejegyzésem amire elsöprő erejű pozitív visszajelzés érkezett és volt olyan aki azt írta, hogy sikerült megváltoztatnom az életét. Remélem, hogy tényleg így is lett.
Sokaknak ettől a szótól görcsbe rándul a gyomra minden évben. Van akinek meg maga a megváltás.
Az utóbbi napokban elég sokan megmondtátok a véleményeteket ebben a témában, aminek örülök.
Szomorú viszont, hogy mennyi negatív vélemény van, viszont abszolút érthető okokból. Azt hiszem a szeretet ünnepéből szép lassan a bizonyítás ünnepe lett.
Persze mindenki mást szeretne bizonyítani: van aki azt, hogy mennyire szereti az illetőket akiknek ajándékot vett. Minél többet és lehetőleg minél drágábban. Nem ritkán hitelre is. Van aki azt szeretné bizonyítani hogy számára nem létezik ünnep, lakoma vagy szabályok nélkül..stb
Noha a szeretet nem kér enni. Ki tudja ezt a mondatot értelmezni? Sokan nem. Pedig egyszerű: ha az emberekben csak a szeretet munkálkodna akár csak egy kis időre, akkor nem az számítana, hogy mit kap vagy hogy mi van az asztalon. Akit szeretnek, annak akkor is örülni kéne, ha utolsó pillanatban érkezik és üres kézzel, és Ő sem várna el semmit, csak örülne, hogy ott lehet és azokkal, akiket szeret.
Az öröm lenne a lényeg, nem a máz, avagy a fa, lakoma, ajándékhegyek, ünnepi muzsika..mit sem ér, ha pont a lényeg hiányzik. Ma láttam egy férfit és egy nőt, aki összeverekedett. Az Ő szívük minden bizonnyal tele volt szeretettel..
Lehet úgy nézni ezt az ünnepet, hogy az embereknek egész évben szeretniük kéne a másikat, miért pont a mostani legyen kivétel? De lehetne azt is nézni, hogy legalább most törekedjünk arra, ami egész évben nem igazán megy.
Mert a lényeget mindenki elfelejti. Az ünnep bennetek/bennünk van. Nem a fényesre pucolt wc csészében. Nem a 8 fogásos lakomában. Nem az örökös perpatvarban a hal vagy a karácsonyfa miatt. Ne a tökéletesre törekedjetek. Az úgyse fog menni. (Ezért is nő a problémák száma évről-évre.)
Bőven elég lenne, hogy ha a szívetekre hallgatnátok.
Ha minden törekvésetek ellenére mégsincs meg a hangulat, akkor se adjátok fel. Mindenkinek van lehetősége, hogy olyan emberekkel vegye körbe magát most vagy később, akikkel az ünnep tényleg ünneppé válik.
Ezeket a sorokat egy vonaton zötykölődve írom, remélhetőleg az utam odavisz, ahol egy kicsit én is érzékelem a jobb oldalát is ennek az ünnepnek.
Békés(ebb) és boldog(abb) karácsonyt kívánok mindenkinek. Már nagy szükség lenne rá.
A következő posztom öcsém tudtával és engedélyével készült, valamint neki és minden twitteres követőmnek és ismerősömnek ajánlom, annak is, aki már rég nem az..
Ülök a kis fotelemben, eszegetem a pizzát, utána kacsingat rám a dobozból a ribizlis túrótorta, az egészet leöblítem Amaretto meggyes teával. Erre mondják azt, hogy “tudsz élni!” Igen. Van benne valami. Megélni az ízeket, örülni neki, élvezni..ahogy az életet, úgy az ízeket is élvezni tudni kell. Nem csak azért enni, mert muszáj. Hanem azért is mert örömünk is van benne.
Elmesélnék pár történetet. Hogy szerintem mit is jelent az a fogalom, hogy “élni”.
Amikor jelentkeztem siklóernyőzni, életem egyik nagy vágyához kerültem közel. Nevezetesen a repüléshez, azon belül is az ejtőernyőzéshez. Tudom, hogy nem ugyanaz, de aki próbálta már az tudja, hogy vannak benne hasonlóságok. Beültünk a terembe “eligazításra”, olyan volt ez mint egy nyílt nap és szájtátva nézte az ember, amit a képernyőn a sportolók műveltek. Sosem felejtem el azt a remegést, ahogy egyszer csak a sokadik nekifutás és próbálkozás után azt vettem észre, hogy a lábam valami fura okból elvesztette a talajt és hirtelen a levegőben voltam. Még kapálóztam kicsit tátott szájjal, és nem tudtam eldönteni, hogy ujjongjak vagy befossak 😀 Az első repülésem végig remegtem, először azért mert levegőben voltam, azután meg azért, mert tudtam most jön a leszállás, és ha valamit nem csinálok jól, akkor ott csúnya esés várható..és az a nyomorult föld meg csak közeledett, hiába szerettem volna még késleltetni..nem maradt választásom, előre dőltem a hevederben és felkészültem arra, amire nehéz. Le is szálltam szerencsésen, nem is kellett sokat szaladnom. De azt a lábremegést ami az egész úton elkísért, és leszállás után is tartott, minimum fél órát..az nagyon nem volt egyszerű:) Mégis boldog voltam. Határtalanul. Amikor erre gondolok, akkor tudom, hogy egy életre szóló élményt szereztem ott. Most is hiányzik a repülés. Természetesen nem ez volt az egyetlen, csak ez volt az első 🙂 A másodikon már sikerült közelebbről is megismerkednem az anyafölddel, és egy hétig nehezen jártam. Az idők során volt még pár elrontott startom is, de ez hozzátartozik 🙂
A következő történetem a föld és az ég közé viszi el az olvasót. Ugyanezzel a csapattal jártunk elég sokfelé, velük ismerkedhettem meg egy másik sportággal is. Elmentünk Csobánkára és felsétáltunk a sziklákhoz. Oktatóm kinézett magának egy barátságos 5+ -os sziklát, nekem kezdetnek egy 4est. Megkaptam a hevedert, egy sisakot és usgyi. A legelső sziklánál még a saját jó kis kopott talpú cipőmmel estem neki, mondván, hogy “biztos jó lesz az”. Nem volt jó. Mint ha egy jéghegyet próbáltam volna megmászni, melynek minden része tükörsima. Erre nagyjából az út felénél kellett rájönnöm, ahol kezdett fáradni a kezem, mivel addig főként karból húztam fel magam. Senkinek nem kívánom azokat a hangokat, amik a tépőzáras hevederből jöttek, miszerint úgy nézett ki, hogy minden pillanatban szétnyílik rajtam (persze, azért nem olyan egyszerű az, de azok a hangok akkor sem voltak túl megnyugtatóak). Az utolsó pár méteren gyakorlatilag úgy húztak fel, annyira nem volt már erőm felkapaszkodni. A srác trükkösen mindig emelt rajtam pár centit a karabinerrel, hogy vágjon ott lent, meg szorítson és ezzel ösztökélt, hogy feljussak. Megcsináltam. felmásztam és körbenéztem. Lihegve és remegő karokkal- lábakkal a fáradságtól, de diadalittasan. Nagyon szép látvány volt 🙂 A lejövetel egy külön történet volt, nagyjából a harmadik alkalommal voltam ott, mire sikerült úgy leereszkednem, ahogy azt akár elsőre is kellett volna. Nagyon bénának éreztem magam, de mindenki dicsért. Ők is elkezdték valahogy. Peti az egyik srác, nagyon sokáig még saját cipőben mászott 🙂 Nagyjából a harmadik alkalommal volt, hogy a partnerem aki biztosított, ő mindig egészen lazán hagyta a kötelemet, én meg mentem felfelé, mint akit puskából lőttek ki. Egyszer csak az egyik kiszögellés, amit megfogtam megszűnt létezni és a kezemmel együtt elvált a sziklától. Csodálkozó tekintetemtől kísérve zuhantam egy olyan 1 max 2 métert, mire is a srác már megfogott lent, de azért a vérnyomásommal semmi gond nem volt akkor..időm se volt kétségbeesni, meg addigra megtanultam bízni a partneremben. Muszáj volt, rá kellett bíznom az életem. Apró horzsolásokkal megúsztam, utána a biztosítóm is szorosabbra fűzte a kötelet, én meg visszavettem a tempóból. Jó lecke volt, mégis szintén felejthetetlen élmények közé sorolnám.
Olyan 5-6éve a nyaramból 2 hetet egy görögországi kis félszigeten töltöttem, ott is egy Parga nevű kis halászfaluban. Bár az exemmel sikeresen végig veszekedtünk kb a felét, mégis felejthetetlen élmény volt. Meg is fogadtam, hogy oda még vissza megyek valakivel, akit szeretek is. A strandok vizéből beljebb úszva a nyílt vizekre, ami talán már a tengerhez tartozik, nem kell túl messzire lemerülnie az embernek, hogy egy egészen különleges világ táruljon fel előtte. Én a kezdetleges búvárfelszerelésemmel olyan 10-15 méterre mehettem le maximum, de már ott számomra nagyon különleges halakat, apróbb rákokat, tengeri csillagokat figyelhettem, simogathattam meg. Voltak olyan napok, amikor a fürdőzésre, pihenésre szánt idő 80%-át is a víz alatt töltöttem. Szintén a felejthetetlen élmények közé tudom sorolni. A tengeri sünökkel való találkozást is 😀 Érdekességképpen megosztom azt is, mikor egy kíváncsi siheder polip jött oda ismerkedni hozzám, egész pontosan a lábaimmal. Csórikám tuti jobban megijedt mint én, mert olyan tintafelhőt eregetve menekült a helyszínről, de én addigra már nőket megszégyenítő visítással vágtattam ki a partra 😀 :$ Később volt alkalmunk megismerkedni, egy görög horgász speciális csalival kifogta, de megkértem, hogy engedje vissza. Így is tett.
Még jó pár éve egy ismerősömmel, aki akkor volt egyetemista, jelentkeztünk latin társas táncra. Andreának hívták, hosszú szőke haj, égszínkék szemek, sudár alkat, mindig mosolygott és a szemei is kacagtak..imádtam 🙂 Alacsonyabb volt nálam, és nagyon szerette a latin táncokat, szóval ideális partner volt. Dacára a rengeteg nyári tábornak ami gyerekkoromban számomra énekléssel és tánccal telt, az idők során felszedtem egy jó adag gátlásosságot, így ilyen előtörténet után is ez nekem különösen nagy kihívás volt. De hát a hölgyekért mindent ugye.. Az első alkalom számomra megsemmisítő volt. Annyira görcsben voltam, hogy a tánctanár félreállított és míg mindenki gyakorolt, nekem 500x(!!) kellett elgyakorolnom a chachacha alaplépésit, hogy még álmomból felkelve is tudjam. A harmadik-negyedik alkalommal azután szép lassan kezdett kinyílni újra a tánc világa és már nem a lépéseket kellett memorizálnom, csak a zene ritmusára és a partnerem szemére és testére koncentrálni. Van egy olyan mondás, hogy a tánc a vízszintes vágyak függőleges kifejezése. Ez maximálisan igaz. Ahogy a partnered vállát/derekát megfogod, a szemébe nézel, tested hozzá simul..aki nem próbálta annak ajánlom. Rengeteg nő szokott megfordulni ilyen helyeken. Sokszor volt partnercsere is, némelyik nő azt hittem, hogy ott a parketten kap szét..:$
Elég későn ébredtem rá, hogy mit is jelent nekem a zene. Azt tudtam, hogy az életem része, de a hangszerekkel kvázi semmilyen élményem nem volt, pedig imádom őket. Főleg a zongorát. (Meg a gitárt és a dobot meg a..) Mikor az egyik kollégám ismerőséről megtudtam, hogy templomba járt orgonálni, és van otthon zongorája és zenebuzi (meg hangfalbuzi meg fegyverbuzi, meg…), akkor ott könyörögtem egy sort neki, hogy kérdezze meg, nincs-e kedve pár órát adni nekem. Sokáig tartott, de a nagy találkozó végül összejött, nagyon jól összebarátkoztunk, gyakori vendég voltam náluk. Mikor játszott, mindig szájtátva hallgattam. A zeneesztéták biztos számos kifogásolni valót találtak volna benne, de számomra ahogy Chopint játszotta, Ő volt az isten 🙂 Nagyon tudott zongorázni, de türelme és tanítási készsége nem sok volt, így a szolfézst és mindent elegánsan átugrottuk, és jöttek az egyszerűbb, könnyebb darabok. Több mint egy éve nem ültem zongoránál, de némi gyakorlás után bármikor eljátszanám Haydn Little Serenade-ját vagy a Für Elise nagy részét 🙂 Szédületesen jó érzés leülni a zongora elé a kezeim végigsimítani a billentyűkön (neki elektromos yamaha zongorája volt, így a billentyűk is műanyagból voltak, de volt szerencsém bécsi páncéltőkés zongora előtt is ülni..), és hagyni, hogy a dallamok uralják az agyat. Sosem fogom tudni ezt Ákosnak megköszönni 🙂
Végül, de nem utolsósorban a közelmúlt és a most eseményeiből csemegézve. Mióta a twitteres közösségbe járok számos programon vehettem és vettem részt nekik köszönhetően. Gondoljunk csak a “belsőkör” által szervezett lasertages harcokra, ahol nagyszerűeket lehetett csatázni, mazsom általi paintball meccsre, Istvánékkal a soundon tolni szét az arcunk, Anettel, Istvánnal, Zsevivel meg a tősgyökeres koncertre járókkal óriásiakat bulizni a Kesh, Punnany Massif, Óriás, Plutó, meg a kitudja még milyen koncertekre, rekedtre ordítva a torkunk énekelni az ismerős szövegeket..pár jobban sikerült twittertalira..a sort estig folytathatnám.
Hogy miért írtam le mindezt? Ma is ahogy mostanában gyakran találkoztam az öcsémmel, sétáltunk egyet, beültünk teázgatni és meséltünk mindketten a dolgainkról. Tudni kell, hogy nem sokkal van túl a felnőtté váláson, és az élete elég problémás, de nem teljesen úgy ahogy a tinédzsereké általában. Hátránynak gondolom, hogy anyukám félig.meddig burokban nevelte, nehezen éli meg a változásokat. Most egy olyan lányért van oda meg vissza, akivel mikor járt, az járt a fejében, hogy melyik nap is szakítsanak? A lány amúgy jószívű, de én speciel nem látok benne semmit. Persze az egy dolog. Az viszont nem, hogy nagyjából annyi esze lehet, mint egy marék lepkének. Mert öcsém küldött neki egy gáláns ajándékot (virág, képeslap kombó és benne egy üzenetet, amiben nem igazán burkoltan, de elbúcsúzott tőle, megköszönte az együtt töltött időt, stb) A csaj reakciója: “jujj, de cuki! Meg sem érdemlem.(hát nem b+..). És ezért a csajért, eldobta a tanulást, közelebbi ismeretséget kötött a gyógyszerekkel, (szerencsére úgy néz ki, hogy csak futó kapcsolatot), és az alkohollal is lenyomott pár kört kéz a kézben. Anyukám persze szétesett, ahogy kicsit a család is, öcsémről nem is beszélve. Tudja ő is, hogy nem helyes amit tesz. Mégis képtelen váltani. Mert egyszerűen fogalma sincs, mit jelent az, hogy élni. Hiába is próbálom mutatni neki. Mindenki tudja, ezt nem mutatni, érezni kell. Hazamegy, nézi a filmjeit vagy azt se, nagyjából addig örül,míg a csajjal találkozik, aki ilyen se veled se nélküledbe rakta az egészet, mert újrakezdeni nem akarja, de elengedni se öcsémet. Ez így kényelmes neki. Nekem meg más lenne az, de inkább azt nem osztom meg a tisztelt olvasókkal. Ahogy elnézem a lánynak se nagyon fogalma mit jelent az, hogy élni vagy mi a boldogság igazán. Nem elég csücsöríteni, meg pucsítani a képeken, meg cigizni meg inni, meg a tököm tudja mi.. Szeretem öcsém, természetesen. Mégsem tudok a helyzettel mit kezdeni. Amíg Ő nem akar váltani, amíg nem tudja, nem érzi milyen dolgok vannak még az életben, addig marad a saját maga által generált rémtörténetében. Régen jó tanuló volt, voltak céljai, de sosem élt. Nem tudja, mit jelent egy jó zenét hallgatni. Amikor hallgatod és már mozdul a láb, fordul a csípő..amikor a napsütéstől is jó kedved lesz. Pedig vannak barátai, szórakozni is szokott. Mégis..mintha egy teljesen más világ lenne. Nem tudom milyen lehet az ő világa, csak azt tudom, hogy én így nem tudnék élni. Az életnek kell, hogy legyen mélysége, magassága, színe és íze..különben már rég halottak vagyunk. Ő meg nem tudja, én hogy élhetek így. Sokáig csak azt látta, hogy midig más dologért lelkesedek és ölök bele hihetetlen összegeket..mégse jutok sehová. Vagy mégis? Igen, az itt felsorolt dolgokkal szerintem tudom ezt bizonyítani. Lehetett volna még annyi mindent felsorolni, de csak a leglényegesebbeket próbáltam.
Amiért belevettem mindenkit névvel, nyíltan: szeretném megköszönni azt a rengeteg jót amit kaptam, sajnos volt ami csak átmeneti volt, hogy miért azt nem tudom, lehet, hogy az előző posztban taglalt dolgok miatt, vagy a pofám..már lassan megtanulom, hogy válaszok nem mindig lesznek. Pedig jó lenne..de nem mindenki működik úgy, ahogy én. Ezzel a felsorolással, azt a korszakot, azt a részt lezártam és ezzel állítok neki emléket és köszönöm meg. Fogalmam sincs mi következik most, de bízom benne, hogy egy másik korszak. Nem lesz ugyanolyan, mint az előző, lehet, hogy rosszabb, lehet, hogy jobb..mindenképpen más. Az én feladatom lesz jobbá tenni.
Még rengeteg célom/vágyam van amit meg szeretnék valósítani, de úgy érzem, hogy ha holnap bekopogna a kaszás, és azt mondaná, hogy ideje indulni..akkor boldogan mennék, mert tudom, hogy eddig sem éltem hiába.
Vannak napok, mikor kimész az erkélyre beburkolózva, nézed a várost, és nagyon mehetnéked van. Próbálsz harcolni az érzés ellen, hogy valamit nagyon nem jól csinálsz. Nézed a fényeket és próbálod újra megtalálni magadban azt, amihez fordulhatsz, ami összerak. Ilyenkor nagyon nehéz. Pedig a fények még mindig gyönyörűek. Lehet, hogy megvan mindened amit egy ember csak kívánhat. Lehet, hogy csak annyid van, ami neked kell, sokszor kevésnek érezve. De ha az ember igazán belegondol, érzi, hogy nem is kell több. Nem kellenek a vigasztaló szavak. Nincs szükséged rá. Nem is akarod hallani. Nem vagy nyomorék. Vannak érzéseid. Néha pont az a baj, hogy több mint kéne. Megnéztél valami idióta limonádét és akkor? Most kivagy? Vagy csak újra előtör az a sürgető érzés, hogy kezdj az életeddel valamit? De mit? Holott tudod, hogy nem az a kérdés. Hanem a hogyan. Hogyan találom meg annyi lehetőség közül azt ami engem is érdekel, ami önzővé tesz? Hagyom, hogy a dallamok átöleljenek. Ilyenkor mindig kell valami zene.
A lakótársammal néha vannak érdekes beszélgetéseink. Volt egy nagyon tartalmas a közösségekről, az evolúcióról a fejlődési szintről “az élet értelméről”. Szerinte sokszor csak túlgondoljuk a szerepünk. Hogy igazából nem emelkedtünk ki, állatok vagyunk. Sok szempontból ez nagyon is igaz. De vannak dolgok amikben nem tudok egyetérteni. Idáig kerestem a választ, hogy miért? Nem tudtam megmagyarázni. Azt, hogy például miért érzem többnek a szerepem az emberek szerepét ebben az egészben. Miért érzem többnek, másnak, lehetőségnek? Ma rájöttem. Magam miatt. Mert én sem tudok más lenni. “Normális”. Az a fogalom, amit csak mi találtunk ki. Nem takar semmit, csak az éppen aktuálisan megállapított és a köz által elfogadott elvárások halmaza. Pedig nem iszom, nem dohányzom, nem drogozom Igen tudom, nem is “élek”. Max belülről. Másképp. Mert más vagyok. De nem úgy.. csak folyton töprengek, elmélkedem, keresem a válaszokat, tervezgetek és megvalósítok. Sokan nem is bírnak. Gyerekkoromban gyakran hallottam, hogy “tenyérbemászó” a képem. Sokan nem szerettek. Néha én is meglepődöm, hogy mi mindent tudok kiváltani az emberekből. Jó és rossz értelemben egyaránt. Sokan már akkor elítélnek, mikor még egy szót sem beszéltünk egymással. Nem jutnak el odáig, hogy megismerjenek. Van aki igen, és kellemesen csalódik. De van aki nem. Van, hogy én hiszem ezt..a rossz beidegződések ugye..pedig egyike vagyok azon embereknek, akik egyre nyitottabbak. Viszont hiába engedek be mindenkit az életembe, tudom, hogy valójában semmit se tudnak rólam. Hiszen nem is értenek. Aki meg esetleg megértene, azt meg nem biztos, hogy beengedem. Okkal vagy ok nélkül. Mert ugyan úgy vannak érzéseim. Mert élek. Járok szórakozni, különböző társaságokba, van sok ismerősöm, sportolok. Mint a “normálisok”. Csak várok.
Hogy mire? Találkozni olyan emberekkel akik hasonszőrűek. Találni (legalább) egy olyat akinek nem kell kézikönyv hozzád. Sokan vagyunk mások. De sokan másképp vagyunk mások. Mindenki másképp. Azért olyan elveszettek sokan sokszor. Ezt aztán jól megmondtam, tudom. Szóval kell, hogy hasonlítsunk..legalább fontos dolgokban..és fontos az időzítés. Hogy ne akkor nevess, mikor a másik sír, kivéve, hogy ha tudod, hogy őt ezzel gyógyítod. És ha Ő is tudja. Mint az előző lakótársam. Minél jobban összeomlott valamelyikünk, a másik annál jobban ökörködött. Biztos gyógyszer volt:) Gyakran hiányzik. Ilyenkor az ember számot vet az eddigi életével a személyekkel, akik megfordultak benne. Hogy jól döntött-e. Hiszem, hogy akik nincsenek már benne, azok okkal hiányoznak onnan. És azt is, hogy észre fogom venni, hogy ha olyan emberrel találkozom, aki ugyanúgy “nem normális”..
Ha cigiznék, akkor mire idáig érnék a gondolataimban, elnyomnám a csikket. Körbenézek. A fények ugyanolyan szépek. A könnyek is felszáradnak. A “vonat” elment. Újra “normális” vagyok..
eszement 